Frederick

2013. október 5.

Eric-Emmanuel Schmitt darabjai nem ismeretlenek a magyar nézők előtt. Fut már egy másik, sikeres kétszemélyes bulváriszonya, a Rejtélyes viszonyok is.

Annak a rendezője Makk Károly, a szereplők: Huszti Péter, Rátóti Zoltán. Az a Játékszínben megy, és Alain Delonnak írta Schmitt. Amit most a Budapesti Kamaraszínház Tivoli Színháza tűzött műsorra, Szikora János rendezésében, azt a változatosság kedvéért Belmondónak írta. A Frederick így is, úgyis rossz darab. Kész, slussz, menthetetlen.

Persze azért gyanakszom, hogy a Szilvia regények és társaik tántoríthatatlan olvasói ebben is meglelik örömüket, szóval nem ringatom magamat hiú ábrándokba. Pedig istenemre, érdemes volna beülni egy hófehér papírlappal és egy irónnal a kézben, hogy az ember a sötétben felkörmölhesse azt a rengeteg sületlenséget, ami életbölcsesség címén elhangzik a műben. Amolyan, „az élet mindig nagyon nehéz” típusú elmésségek. Meg „olyan vagyok, mint egy kiürült csigaház”. Ezek persze nem szó szerinti idézetek, de egy kis megerőltetés után, akár azok is lehetnének, csak attól félek, én még különbeket is tudnék rittyenteni.

Nem tudom megfeszüljek-e abban, hogy előcitálom, mi a csudáról is szól ez a tákolmány, de olyasmi, rózsaszínre hangolva, mint a Cyrano, csak persze nem selyemből, hanem izzasztó nylonagyagból idegányolva. Szédületes sületlenségek hangzanak el benne, miközben a szék egyik karfájáról a másikra borulva igyekszem mélységesen együtt érezni a színészekkel, akik minden erejüket megfeszítve, s tulajdonképpen nem is reménytelenül, azon igyekeznek, hogy összeálljon valami normális dolog. Hogy elhitessék a nézővel, ez igazi darab, valódi történettel, s nem a Gerbaud-ból elcsapott cukrász fogat vásó édeskés öntete.

A szövegben egy Franciaországban a mai napig számon tartott híres és ünnepelt, múlt század előtti színész, Frederick (Cserhalmi György) szerelme elevenedik meg. A csélcsap komédiás beleszeret a belügyminiszter (Valkay Pál) lányába (Horváth Lili), bár sokkal idősebb nála. Folytatható-e a viszony a végtelenségig, együtt élhet-e a két ember vagy sem. Nagyjából ezzel ki is merítettem a konfliktusok sorát. Arról nem is beszélve, hogy sereg dolgot ki kellett húzni a darabból, mert a magyar nézők fejében nincs ott sem a párizsi utcatérkép, sem a korabeli párizsi színházak nevei, márpedig ilyesmikkel teletömve nehézkedik az eredeti hosszúságú szöveg. Csak éppen az a baj, hogy még így hosszabb a kelleténél, legalább 20 perccel. Ugyanis egyszerűen nem érdekel, hogy mi lesz ezzel a Frederick-kel és édes szerelmével, Berenice-vel, meg annak a cseppet sem bájos papájával.

A Tivoli Színházban már az előadás megkezdése előtt, a nézőtéren elhelyezkedve ismerős lehet a környezet, ha egy színházba járó néző felpillant a színpadra. Ott ugyanis egy csiki-csuki díszletrendszert látni (játéktér: Szikora János), amelyet a rendező Szikora nagy kedvvel alkalmaz. Példának okáért a Hevesi Sándor téri volt Nemzeti Színházban, amikor színre vitte a Doktor Zsivágót, és most a Katona József Színházban, amikor megrendezte Botho Strauss Kalldewey Farce-át. Ez az itt nyílik, ott csukódik játéktér Szikora védjegye, s szinte filmes vágásokat és közelítéseket tesz lehetővé. Ám ez sem képes megmenteni az előadást. És nem képesek menteni a színészek sem, akik amúgy teljes harckészültségben állnak helyt a dologban. Cserhalmi György néhány színnel fest vérbő ripacsot, akinek nincs igazi élete, csupán a színfalak előtti, Vári Éva (George kisasszony) jó szokásához híven adja az okos, ám rettentő csúnya, elhízott, idősödő díva szerepét, kellő finomsággal és mély emberséggel festve a szexuális vonzerejének horizontján már jócskán túljutott asszonyt. Vári ismét iskoláz mindenkit, színészi tűzijátékot kanyarítva a szomorú kis szerepből, amely más kezén egy hamvadt vénasszony volna csupán. És itt van a többiek mellett Horváth Lili, akit anyaszínházában alaposan terhelnek szerepekkel, hiszen hat előadásban is csillogtatja egyre bontakozó tehetségét. Bontakozót írok, mert számomra az ifjú színésznő nem mindig meggyőző, ám most ámulattal kellett megállapítanom, hogy képes volnék beleszeretni.

Itt állunk tehát egy darab nélküli előadással, amelyet a színészek lebegtetnek ideig-óráig a víz színén, aztán a végén mégis örülünk, hogy végre szabadultunk. Előadás után, a gyorsan satírozódó perceket követően esetleg elbűvölő partnernőnk (partnerünk) oldalán merenghetünk a Nagymező utca valamelyik decens kávéházában vagy éttermében a szerelem mibenlétén. De azok legalább valódi gondolatok lesznek.

Szólj hozzá